Esti hosszú gondolkodós.

7 évvel ezelőtt majdnem hátat fordítottam a környezetvédelemnek, vagy legalábbis annak, hogy „hivatásos” környezetvédővé váljak. Akkor először tapasztaltam meg egy környezetvédelmi szervezetnél, hogy milyen az, ha minden törekvésedet leszólják, ha sosem elég az, amit épp teszel azért, hogy környezettudatosabban éld a mindennapjaidat.

Akkor már úgy 3-4 éve nem csak szimplán foglalkoztatott, hogyan lehet környezettudatosabban élni, hanem konkrét lépéseket is tettem az ügy érdekében, valamint a szabadidőmből is rengeteget áldoztam arra, hogy másokkal is megismertessem ezeket a lehetőségeket, egyetem és munka mellett. Mert hittem benne és láttam, hogy vagy ez a jövő, vagy rövidesen lehúzhatjuk a rolót.

Szerettem volna egy bizonyos környezetvédelmi szervezettel dolgozni, tanulni tőlük és segíteni a munkájukat -ingyen-. Volt egy írásbeli és egy szóbeli tesztjük, csak akkor vettek fel, ha hibátlanra teljesítetted mindkettőt. 
Én hibáztam az írásbelin. Többször is. 
Nem azért, mert nem tudtam a megfelelő válaszokat, hanem azért, mert nem értettem azokkal egyet. A tesztes válaszokat ikszelés helyett néhol megjegyzésekkel láttam el, amit akkora arcátlanságnak véltek, hogy végül a hibák ellenére is behívtak szóbelizni.

Sosem felejtem el, hogyan próbálták „felnyitni” a szemem arra, hogy szép dolog mindaz amit teszek, de semmire sem elég.
Hogy milyen megalázó jelzőkkel illettek mindenki előtt például azért, mert papírzsebkendőt használtam, vagy azért, mert sminkeltem. 
Olyan emberek ültek velem szemben, akik meg voltak róla győződve, hogy azzal fogják rávenni az embereket a környezettudatosságra, ha rájuk erőszakolják a saját igazukat, ahelyett, hogy segítenének nekik lépéseket tenni az úton, miközben elfogadják, hogy nem csak a minket körülvevő természetben létezik biodiverzitás, hanem bizony az emberek természete is sokszínű, és nem csak egyféle igaz út létezik.

Egy valamit biztosan tudtam: azt, hogy nem akarok rájuk hasonlítani, és ha ezzel jár a ’környezetvédőség’, akkor inkább nem kérek belőle. 
Annyira mérges voltam, hogy egy jó fél évre hátat is fordítottam az egész témának.

Aztán végül amikor újra belevágtam, megfogadtam, hogy nem fogok megalázni másokat azért, mert nem ott tartanak, ahol én, nem tudnak annyit, mint én, vagy egyszerűen csak nem akarnak megtenni valamilyen környezettudatos lépést, mert úgy érzik nem fér bele az életükbe abban az adott pillanatban.

Ma reggel az fogadott a Hulladékmentes.hu Facebook oldalán, hogy a régebbi posztok alatt, ahol a hús valamilyen formában felütötte a fejét, gyalázkodó kommentek sokasága jelent meg. 
Volt minden, a gyilkos álszent p*csától kezdve a normálisan megfogalmazott nézetekig bezárólag. 
Nos, igazuk van. Igazuk van abban, hogy a húsfogyasztás, a nagyipari állattartás kiemelten környezetszennyező. Húst fogyasztani nagy ökológiai lábnyommal jár és nem környezettudatos, ebben igazuk van. 
A kommentelők stílusa (tisztelet a kivételnek) azonban eszembe juttatta azt a 7 évvel ezelőtti esetet, amikor úgy akarták rám erőltetni mások a saját igazukat, 
hogy engem nem kérdeztek meg arról, szeretném-e azt, 
vagy hogy egyáltalán teszek-e már bármit a jelenben azért, hogy afelé lépdeljek, amit annyira követelnek tőlem. 
Örültek neki, hogy a saját meglátásuk szerint környezettudatosabban élnek mint én, és önigazolást kerestek abban, hogy lealacsonyítottak.

Azért írok most erről, mert szeretnélek megkérni Téged arra, hogy sose felejtsd el: 
a környezetvédelem nem verseny! 
Ez nem arról szó, hogy ki a környezettudatosabb! 
Nincs olyan centi, amivel ezt meg lehetne mérni, de ha lenne sem volna semmi értelme. 
Ha mi, akik már így is tudatosan lépdelünk ezen a rendkívül összetett és kacskaringós úton, 
keresve azokat a lehetőségeket, amikkel környezetkímélőbb életet folytathatunk, de nem fogunk össze, 
hanem inkább egymással acsargunk, 
akkor mégis milyen példát mutatunk?

Az eredeti írás a Hulladékmentes.hu Facebook oldalán jelent meg.

Utóirat: a kommunikációs stílusunk nagyban befolyásolja azt, hogy az eredetileg jó szándékú célunk milyen hatást ér el.
Mi a jó szándékú cél? Az, hogy egyre többek számára legyen fontos hétköznapi szempont a környezettudatosság, hiszen a közös jövőnkről, élhető környezetünkről van szó. Logikus, sürgető és kétségkívül nagy horderejű probléma.
Azonban ha erre agresszióval próbáljuk rávenni a másikat, az az esetek többségében csak még nagyobb ellenállást szül, sokszor még abban is, aki alapvetően nyitott lenne a témára. Az agresszió pedig nem csak a felemelt hangsúlyban, csúnya szavakban vagy épp erős dorgálásban merülhet ki, van ennek egy sokkal alantasabb változata is. Az, amikor cukimuki köntös mögé kerül elrejtésre, látszólag segítő szándékú cukormázzal bevonva. Egyik sem vezet el a célunkhoz, épp ellenkezőleg. Ezekkel a módszerekkel nem csak a témától, hanem saját magadtól is elidegenítheted az embereket.
A megfelelő kommunikációs stílus megismerése, megtanulása kulcsfontosságú ebben a témában (is), ezért kapott egy teljesen önálló leckét az online hulladékmentes tanfolyam anyagában az, hogy miképp beszéljünk erről másokkal.