Szerinted miről szól a környezetvédelem úgy igazából?
Ha úgy hiszed, hogy a környezet, a bolygó védelméről, akkor nagyot tévedsz.

Ian Malcolm és John Hammond a Jurassic Park c. filmben (kép forrása: Cinedelphia)

Michael Crichton, a Jurassic Park c. könyv írója tökéletesen összefoglalta ennek lényegét:

– Az emberek nagy része meg van győződve róla – jelentette ki Hammond -, hogy bolygónk végveszélyben van.
– Csakhogy nincs – mondta Malcolm.
– A szakemberek is mind úgy vélik, hogy ez a bolygó bajban van.
Malcolm nagyot sóhajtott.
– Jó, akkor hadd mondjak magának egy-két dolgot erről a bolygóról – mondta. – Ez a bolygó négy és fél milliárd éves. Ezen a bolygón majdnem ugyanannyi ideje van élet is. Három egész nyolctized milliárd éve. Az első baktériumok. Aztán később az első többsejtű állatok, majd az első összetett lények a tengerekben, a szárazföldön. Utána jöttek a különféle állatok nagy korszakai, a kétéltűeké, a dinoszauruszoké, az emlősöké, és mind évmilliókig tartott. Élőlények egész dinasztiái emelkedtek fel, tündököltek, majd haltak ki. És mindennek a hátterében folyamatos, heves átalakulás: elszökő, majd erodálódó hegycsúcsok, üstökösök becsapódásai, tűzhányókitörések, felduzzadó, majd kiszáradó óceánok, egész kontinensek mozgásai… A mai napig e bolygó legnagyobb földrajzi látványossága onnan származik, hogy egykor két nagy kontinens összeütközött, és összetorlódásuk sok millió év alatt létrehozta a Himalája hegységet. És a maga idejében a bolygó mindent túlélt. Nem kétséges, hogy bennünket is túlél majd!
Hammond összeráncolta a homlokát.
– Az a puszta tény, hogy régóta fennáll – mondta -, nem jelenti azt, hogy örökkévaló. Ha például bekövetkeznék valami nagyszabású sugárbaleset…
– Tegyük fel, hogy bekövetkezik! – vágott közbe Malcolm. – Mondjuk, hogy olyannyira súlyos, hogy minden növény és állat elpusztul, s a Föld vagy százezer évig tűzforró marad. Az élet még így is fennmaradna valahol, mélyen a talaj alatt vagy talán a sarkvidéki jégbe fagyva. Aztán, sok-sok év múlva, amikor a bolygó már nem lakhatatlan többé, az élet ismét szétterjedne a bolygón. Elölről kezdődnék az evolúciós folyamat. Talán kellene hozzá néhány milliárd év, hogy visszanyerje mai változatosságát. És természetesen egészen más lenne, mint amilyen most. De a Föld túlélné a mi balgaságunkat. Az élet is túlélné. Csak mi – mondta Malcolm -, csak mi hisszük, hogy nem.
– De ha az ózonréteg elvékonyodik… – vetette közbe Hammond.
– Akkor erősebb ibolyántúli sugárzás éri a Földet. És?
– Hát… bőrrákot okozhat.
Malcolm megrázta a fejét.
– Az ibolyántúli sugárzás hasznos az élet számára. Nagy energiát jelent. Elősegíti a mutációt, a változást. Rengeteg olyan életforma van, amely egyenesen kivirágzik, ha fokozódik az ibolyántúli sugárzás. 
– Sok más viszont kihal – ellenkezett Hammond.
Malcolm megint sóhajtott.
– Maga azt hiszi, hogy először fordulna elő ilyesmi? Nem hallott még az oxigénről?
– Tudom, hogy szükséges az élethez.
– Igen, szükséges, most – mondta Malcolm. – De az oxigén voltaképpen mérgező anyagcseretermék. Korrozív gáz, mint a fluorin, melyet üvegmarásra használnak. És amikor bizonyos növényi sejtek hulladéktermékeként először képződött oxigén – úgy nagyjából hárommilliárd évvel ezelőtt -, iszonyú válságot okozott minden más életforma számára ezen a bolygón. Azok a növényi sejtek halálos méreggel szennyezték be a környezetet. Gyilkos gázt lehelltek ki, amelynek egyre nőtt a koncentrációja. Egy olyan bolygón, mint a Vénusz, alig egy százalék az oxigén. A Földön azonban az oxigénkoncentráció rohanvást nőtt: öt, tíz és végül huszonegy százalék! A Föld egész atmoszférája tiszta méreggé vált. Méreggé, amely összeférhetetlen az élettel!
Hammond bosszús képet vágott.
– Végül is hová akar kilyukadni? Oda, hogy a bolygó a mai szennyező anyagokat is bekebelezi majd?
– Nem – felelte Malcolm. – Csak azt akarom mondani, hogy az élet a Földön képes vigyázni magára. Egy emberi lény gondolkodásában száz év nagy idő. Száz évvel ezelőtt nem volt autónk, repülőgépünk, számítógépeink, vakcináink… Egészen más volt akkor a világ. A Föld életében azonban száz év semmi. Egymillió év semmi. Ez a bolygó ennél sokkal hatalmasabb skálán él és lélegzik. Lassú, gigászi ritmusát mi el sem tudjuk képzelni, és nincs meg bennünk az alázat sem, hogy megpróbáljuk.Egy puszta szemvillanásnyi ideje vagyunk még csak a lakói. Ha holnapra eltűnünk, a Földnek nem fogunk hiányozni.
– És könnyen megeshet, hogy eltűnünk – mondta fújtatva Hammond.
– Bizony – mondta Malcolm. – Könnyen megeshet.
– No és mit akar mondani ezzel? Ne is törődjünk a környezettel?
– Ugyan, dehogyisnem.
– Hát akkor?
Malcolm köhécselt, majd valahová a messzi távolba függesztette a tekintetét.
– Beszéljünk világosan! A bolygó nincs veszélyben! Mi vagyunk veszélyben. Nem áll hatalmunkban a világot megsemmisíteni – de megmenteni sem. Arra azonban van még esély, hogy önmagunkat megmentsük.

(Michael Crichton, 1990.)