Mostanában jó pár embernek csalódást okoztam.
Ezek az emberek mind arra voltak kíváncsiak, hogyan élem a mindennapjaimat, milyen környezetben élek.
Hogyan oldom meg, hogy ne tartsunk kommunális kukát, mert csak feleslegesen foglalja a helyet.
Ezek az emberek mind idegenek voltak és keresték a csodát, azt a szupererőt, amivel ezt el tudtam érni.
Ezek az emberek mind a különböző sajtók képviselői voltak, akiknek ugye a szenzációra, a sorból erősen kilógó, figyelemfelkeltő sztorira volt szükségük.
Erre kaptak egy teljesen átlagosnak kinéző lakást, egy hétköznapi, a földön két lábbal álló párral, akiknek az egyetlen „titkuk” a tudatosság.
Semmi csinnadratta.
Semmi magazinba illő szoba, vagy szekrényrészlet.
Csak egy lakás, amin látszik, hogy itt bizony élnek.
Ezt várták?
Nem.
Azt várták, hogy az lesz a hír, hogy ezt valaki meg tudta valósítani.
Hát hír az, hogy erre amúgy bárki képes lenne?
Hogy nem kell tökéletesnek, különösen szépnek vagy épp egyszerűen csak szerencsésnek lenni hozzá?
Nem, alapvetően nem az.
Persze, így is lehet részleteket kiragadni, hiszen ha jobban megnézzük, kiderül, hogy a szekrények között, vagy épp az asztal alatt gilisztakomposztálók lapulnak meg.
Hoppá!
Kiderül, hogy a fürdő és a takarítószerek sora nem azért üres, mert készültünk a jöttükre, hanem mert ennyiből tényleg mindent meg lehet oldani.
Satöbbi.
Örömmel okozok csalódást az embereknek.
Örülök annak, ha sikerül átszakítani azt a gátat, ami magában foglalja az összes olyan önkorlátozó hiedelmüket, ami azt súgja, ők erre nem lennének képesek, úgyhogy meg se próbálják.
Mindenkinek vannak ilyen gátjai, nekem is voltak-vannak bőven.
A hulladékmentesítéssel kapcsolatosan is.
Aztán egyszer fogtam magam, és beleálltam a tudatos hulladékcsökkentésbe.
Cél volt a zero waste?
Ugyan, dehogy! Hiszen ott volt a magam gátja, ami gyártotta az elméleteket, az indokokat, hogy miért nem tudnám megoldani…
Nem, én csak annyit szerettem volna elérni, hogy kevesebb legyen a szemetem.
A legegyszerűbb utat választottam: elkezdtem figyelni mit dobunk ki.
Mindig kiszemeltem egy hulladékáramot (pl. komposztálhatót, higiéniait) és elkezdtem utánajárni, hogyan tudnám megoldani másként.
Kísérleteztem.
Egészen addig, míg meg nem lett az a megoldás, ami a legjobban bevált, amivel párhuzamosan az életünk is egyszerűsödött, továbbra is legalább annyira élhető, „kényelmes” maradt.
Viszont csak azért, hogy messziről fel lehessen ismerni, ez itt bizony egy magyar ’zero waste lifestyle’-t megtestesítő lakás, nem hoztunk markáns változtatásokat.
Nem dobtunk ki, vagy ajándékoztunk el olyan eszközöket, amik „hivatalosan” nem képezik részét az életmódnak.
Így nem szereztünk be új, fém vagy üveg fogmosó poharakat, ha egyszer a régi műanyag is betölti még ugyanazt a funkciót évekig.
Nem kifejezetten fancy, nem mutat oltári klasszul az instán vagy egy magazinban?
Hát, valóban nem. De nehogy már ebből is észt és józan gondolkodást nélkülöző divatot csináljunk a maga kötelező eszközeivel!
Nem erről szól!
Nem a tökéletes, magazinba illő környezetről, az Instagram-kompatibilis lakásrészletekről!
A mai „csak a szépet, csak a jót” mutató online világban úgy tűnhet ez az alapkövetelmény, de sose feledd, hogy az, amit mások megmutatnak a tökéletes zero waste világukból, az mindig a végeredmény!
Addig el kellett jutni, bele kellett sülni néhány ötletbe, extrém (és egyben rossz) megoldásként akár ész nélkül megválni olyan eszközöktől, amik nem „zero waste”-esek.
Tudod mi a cél?
Az, hogy kevesebb szemetet termelj.
Hogy ezzel párhuzamosan sok egyéb környezetvédelmi kérdésben előrébb lépj, sokszor akaratlanul is (pl. pálmaolaj, divatipar ügyben).
Illetve hogy mindezek következtében egyszerűsödjön az életed, egészségesebben étkezz, több jusson minőségi időből, vagy épp ésszerűsödjön a pénzkiadásod, kevesebből tudj jobban élni.
Pont. Ennyi. Nem több.

 

Az eredeti írás a Hulladékmentes.hu Facebook-oldalán jelent meg.