Mi az? Mindenkit érint, mindenki felelős, de mindenki tehet is érte. A megoldás nem bonyolult, de annál fontosabb: a környezetünk és annak védelme. Mivel a környezeti történéseknek valóban mindannyian fontos szereplői vagyunk, a témát a szociálpszichológia sem hagyhatta figyelmen kívül.

A társadalmi lélektan azokat az összefüggéseket igyekszik feltárni a témában, amelyekkel nagyobb tömegek viselkedése többé-kevésbé megmagyarázható. Fontos, hogy átlássuk és megértsük ezeket a mechanizmusokat, hiszen így a saját viselkedésünk miértjeire is választ kaphatunk és azt is láthatjuk, hogy egyéni döntéseink hogyan befolyásolják a nagy horderejű változásokat.

Előző cikkünkben már rávilágítottunk, hogy a fenntarthatóság pszichológiai háttere igen szövevényes és bonyolult rendszer. Sok az egymással ellentétes hatás: sok a motiváló tényező, de legalább annyi gátló faktor is. Sőt, ha racionális kifogást keresünk, akkor sem kell sokat gondolkodnunk. Könnyen megmagyarázhatjuk azt, hogy miért jelentéktelen az, amit tehetünk a környezetért, vagy épp miért nem számít az, amit ártunk. Torzítunk, elbagatellizálunk vagy éppen felnagyítunk bizonyos tényezőket. Ebben az írásban a környezetvédelem szociálpszichológiai vonatkozásait tesszük a nagyító alá.

 

Apokalipszis? Ugyan, mégis mikor?

A számok nem hazudnak. A természettudományos kutatások pedig egyre ijesztőbb számokat produkálnak azzal kapcsolatban, hogy mennyi az annyi a környezetszennyezést illetően. Elolvassuk a cikkeket, nagyot sóhajtunk és ugyanúgy nem történik semmi. Legfeljebb a stressz-szintünk nő, de többnyire még az sem. Az olyan problémákra, amelyeket nagy horderejűként írnak le és mi mégsem érezzük a bőrünkön a katasztrófát gyakran csak rálegyintünk. Sőt nemcsak elképzelni nem tudunk ekkora léptékű gondokat, hanem a félelemkeltő, fenyegető információk egyenesen aktiválják énvédő funkcióinkat. Ez a folyamat vagy egyértelműen ellenállást, vagy a tehetetlenség érzését eredményezi, de szinte sosem vált ki motivációt vagy tenni akarást.

Egy másik nehezítő tényező a probléma mérete és kiterjedése. Nehezen elképzelhető az emberek számára, hogy egy globális, minden területet érintő problémára adekvát választ rejthetnek egyéni döntéseink. Alapvető asszociációinkban is el van ültetve egy torzítás a problémát illetően: míg a környezetszennyezést hatalmas füstölgő kéményként képzeljük el, a környezetvédelemről alkotott képünk sokszor kimerül az otthoni szelektív hulladékgyűjtésben. Hiányzik az egyéni és a globális problémák és érdekek összehangolása. A környezeti értékek védelme mindenkinek a közös érdeke, de senkinek sem az egyéni specifikus érdeke. A sokak által ismert és emlegetett közlegelők tragédiája nagyon jól példázza azt, hogy hogyan kényelmesedünk bele egy lassan kialakuló de végül tarthatatlan helyzetbe. Eleinte az egyéni haszon maximalizálása a cél, de végül azért küzdünk, hogy az eredeti állapotot visszahozzuk, hogy ne legyen túl nagy veszteségünk. Érdemes időről időre végiggondolnunk, hogyan alkalmazhatjuk ezt saját életünkre.

 

Ma egy veréb, vagy holnap egy túzok

Fontos látni tehát, hogy a saját környezettudatos viselkedésünkkel nem egy azonnali, instant választ adunk a globális problémákra, hanem csupán első úttörői vagyunk egy újfajta alkalmazkodásnak. A környezet állapota komplex rendszerek együttműködésének eredménye, de a fenntarthatóság egyik alappillére a társadalom. A kialakult probléma, mint a közlegelők példáján is látszik, nem magától keletkezett, hanem sok ember egyforma törekvésének az azonnali haszon érdekében. Hasonló döntéseink nap mint nap tetten érhetőek. Evolúciós gyökerei lehetnek annak, hogy a jelenben és a rövid távú jövőben való túlélést valószínűbbnek érezzük, így a hosszabb távú jövőre inkább alkalmazzuk a „hol van az még” elvét és nem bízunk abban, hogy esetleg nagyobbat profitálhatunk később.

Az új alkalmazkodás viszont hosszabb távon megtérülő döntéseket kíván meg tőlünk. A fenntartható viselkedési formák sokszor úgy tűnnek, hogy sokkal költségesebbek, valamint az azonnali haszonra ritkán vagy inkább áttételesen tehetünk szert. Pedig inkább arról van szó, hogy az előnyök hosszabb távon jelentkeznek: tisztább, élhetőbb természeti környezet, áttekinthetőbb élet és kevesebb tárgy, kevesebb felesleges vegyszer, egészségesebb életmód. Ezzel ellentétben a problémákat hallva paradox módon inkább rákapcsolunk a fogyasztásra: több munkáért többet autózunk, egy vásárlási inger következtében felhalmozunk szükségtelen tárgyakat, vagy egyesével csomagolt pálmaolajos bonbonba fojtjuk bánatunkat.

Neked megvan már az ökológiai éned?

Egyes ökopszichológiai irányzatok abból indulnak ki, hogy rendszerszemlélettel tekintenek a környezetszennyezés és a környezetvédelem problematikájára. Mivel a teljes rendszernek mi magunk is részei vagyunk, ezért az egyéni gondolatok megváltoztatása, esetleg az én újraértelmezése hatással van a rendszer egészére. Megalkották az ökológiai én fogalmát.

Hogy mit is jelent ez? Az általános énfogalmakkal ellentétben az ökológiai én lényege abban rejlik, hogy megtaláljuk a kapcsolatot más emberekkel, más élőlényekkel, a minket körülvevő környezettel és ezek tükrében értelmezzük önmagunkat. A városiasodás és a mindent felülmúló individualizmus ezt nagyban gátolja. Az ökopszichológia szerint, ha sikerül kapcsolatba kerülnünk ezzel az énrésszel ez megnyilvánul az információszerzésben, az érzelmi viszonyulásunkban és a hajtóerőben is, ami cselekvésre sarkall minket. Ilyenkor a fenntarthatósági törekvések belső késztetések hatására történnek, és nem érezzük megterhelőnek vagy önfeláldozásnak.

További előnyökkel is jár, ha közel kerülünk a természethez:

  • Erősíti az önbizalmat és a kíváncsiságot.
  • Fizikai egészséget biztosít és fejleszti az önismeretet.
  • Lehetőséget ad az önrefelexióra: nyugodtabban gondolkodhatunk, hozhatunk döntéseket.

 

Mi a jó megoldás?

Alapvető probléma van azzal, ahogyan a kérdéshez állunk. Észlelhető egy olyan tendencia, hogy hajlamosak vagyunk fennakadni az apróságokon. Nem ritka, hogy kétfajta környezetkímélő viselkedést összeméregetünk, hogy melyik a „jobb”, vagy a kákán is csomót keresve fitymáljuk mások fenntarthatósági szándékait, viselkedéseit. A tökéletes megoldás keresése önmagában természetesen nem bűn. Általában véve azonban még mindig alacsony azoknak az embereknek a száma, akik tudatosan ügyelnek a fenntarthatóságra, a hulladékcsökkentésre és igyekeznek környezetkímélő módon élni. A fő probléma pedig ez. Nem lehet mindent megoldani az ismeretek átadásával, viszont az általános informálás és a lehetséges nehézségek számbavétele jó kezdet lehet.

Kutatások azt igazolják, hogy azok az emberek, akik elemzően tekintenek egy megoldandó problémára, tehát ebben az esetben végiggondolják, mi az, amivel fenntarthatóbb életet élhetnének, nagyobb valószínűséggel lépnek a tettek mezejére vagy jutnak el egy környezetkímélőbb, fenntarthatóbb megoldáshoz. Eszerint tehát sokszor egyszerű a dolgunk. Például, ha eltervezzük, hogy milyen útvonalon tudunk elbiciklizni a munkahelyünkre, hol tudjuk lezárni a kerékpárt és melyik az a táskánk, amelyiket a hátunkra tudjuk csapni és mégis elfér benne mindenünk, valószínűbb, hogy másnap biciklivel indulunk el dolgozni.

Érdemes abban gondolkodnunk, hogy nem az egyik pillanatról a másikra történő radikális életmódváltás a cél és mondjuk átlag fogyasztóból rögtön önfenntartó, nulla hulladékos gazdálkodásba kezdeni. A lehetőségeinkhez mérten kell cselekednünk, viszont a lehetőségek újradefiniálásában mindig bőven van mozgástér.

Kertész Tamara munka- és szervezetpszichológus, kezdő zerowaste-anyuka. Hivatásában szervezetfejlesztéssel, tréningekkel és karrier tanácsadással foglalkozik, valamint a Mindset Pszichológia szakújságírója. Pszichológusként a tudomány képviselete mellett fontosnak tartja a társadalmi felelősségvállalást is. Ha pedig a kettőt összekötheti, az külön öröm számára.