Tedd fel a kezed, ha dobtál már ki elnyűtt zoknit, kibolyhosodott és elcsavarodott pólót vagy tönkrement fehérneműt a kommunális kukába. Most, hogy velem együtt felfelé nyújtózó ujjakkal meredsz a monitorodra, itt az ideje, hogy megismerd a szekrényedből kikerült ruhák útját. Fény derül arra, mi köze a ruhaiparnak a hulladékkezeléshez, és milyen komoly problémák merülnek fel a ruhaszeméttel kapcsolatban.

Szemét? Divat?

Finom anyagok, csúcsminőségű ruhadarabok, különleges szabásvonalak, és az ezeket felvonultató modellek. A fényárban úszó kifutó helyett azonban egy skóciai szeméttelep masszív valósága a háttér. Stella McCartney, aki évek óta a fenntartható és etikus divat elkötelezettje, 2017-ben úgy döntött, legújabb kollekcióját egy szeméttelepen fotóztatja be. Kampányával a divatipar pazarló működésére, a mértéktelen túltermelésre, a féktelen túlfogyasztásra hívja fel a figyelmet.

Nem véletlen, hogy brit tervezőként érzékenyen érinti a téma, hiszen az Egyesült Királyságban magasan több ruhát vásárolnak és dobnak el, mint bárhol máshol Európában: a britek naponta 2 tonna ruhát vásárolnak. A #használtruhaszeptember kihívást életre hívó Oxfam nonprofit szervezet adatai szerint Nagy-Britannia a ruhaszemét kérdésében is az élen jár: hetente 11 millió ruhadarab kerül a hulladéklerakóba.

Nem érthető meg ez az óriási pazarlás anélkül, hogy ne néznénk rá a ruhaszemét problémájára távolabbról. További sokkoló számokra bukkanunk akkor, ha a nemzetközi adatokat kezdjük el szemlézni. Tudtad például, hogy évente 150 milliárd új ruhadarabot gyártanak le a világszerte – és ez a szám egyre csak nő? Vagy azt, hogy a statisztikák szerint 2014-ben 60%-kal többet vásároltunk, mint 2000-ben? Ezzel szemben annak átlaga, hogy egy ruhát hányszor hordunk 36%-kal csökkent 15 évvel ezelőtthöz képest. A ruhaipar az utóbbi 25-30 évben gyorsult fel – köszönhetően a fast fashion gyártási modellnek –, és ez a felgyorsulás teljesen átalakította a ruhavásárlási szokásainkat is.

A piacot uraló márkák fillérekért gyártatják a ruhát a távol-keleti peremhelyzetű országokban. Számukra az első a profit, és mindent ennek rendelnek alá: egyedi tervezés helyett gyakran másolják le a nagy divatheteken felvonultatott tervezői darabokat, képesek pillanatok alatt reagálni a piac igényeire, ontják magukból az egyszerű szabásvonalú, oversize vagy one size termékeket, amelyeknek a gyártási ideje is jóval alacsonyabb. Mivel nem cél, hogy minél tovább viseljük a ruháikat, ezért egyre silányabb a minőség. Nem csoda, ha néhány mosás után azt tapasztalod, bizonyos ruháid mehetnének is a kukába.

De nemcsak emiatt érezheted néhány hónap után, hogy eljárt a ruháid felett az idő: a fast fashion márkák szeretik, ha a kötelező darabok, a mesterségesen generált trendek bűvöletében élünk. Az újdonság varázsa egyre nagyobb tömeget csábít arra, hogy ruhákat vásároljon. Ha nagyon tudatos vagy, akkor is érezheted azt, hogy csak úgy megvennél valamit. Azért, mert megérdemled, mert szerelmes vagy, mert jó kedved van, vagy beszólt valaki, vagy motivációra van szükséged – a fast fashion márkák ezt kihasználják. Vajon az így megvásárolt ruhák közül, mennyi kerül ki úgy a szekrényből egy gardróbfrissítés során, hogy egyszer sem viselték?

150 milliárd új ruhadarab legyártásához ráadásul rengeteg vízre, vegyszerre, energiára van szükség, a gyártási technológiák szén-dioxid kibocsátása is jelentős. Nem csoda, hogy a divatipar jelenleg az egyik legkörnyezetszennyezőbb iparág a világon. Ráadásul minél több új ruhát gyártunk, annál több lesz a hulladék és a szemét is. A probléma óriási, de ezzel a kérdéssel is csak az utóbbi néhány évben kezdtek el tudatosan is foglalkozni világszerte.

 

Hova kerülhet a használt ruha?

„Azt mondják, Nyugaton, ahonnan a ruhák érkeznek, vízhiány van. A víz pont olyan drága, mint a ruhák, ezért csak néhányszor viselik őket, majd eldobják. Ezt mesélik, mi más lehetne a háttérben?” – fejtegetik az indiai asszonyok egy dokumentumfilmben. Az Unravel című alkotás azt mutatja be, mi történik a Nyugat-Európából és az Amerikai Egyesült Államokból elszállított használt ruhákkal. A válasz megdöbbentő: sok esetben ugyanoda kerülnek vissza, ahol legyártották őket. A filmben látott indiai ruha feldolgozóban a szétválogatott ruhákat egyrészt tovább értékesítik, másrészt „ledarálják”, majd takarókat, plédeket készítenek belőle, amelyeket Afrikában adnak el.

A szekrényedből kikerülő ruha útja nem írható le egyetlen mondattal, hiszen már az sem mindegy, te mit teszel vele. A legfontosabb, hogy ameddig csak lehet, tartsuk a ruhát a körforgásban: cseréld el, add tovább (az adománytól az eladásig bármi szóba jöhet), alakíttasd át, ajándékozd olyan alkotónak, aki újraálmodja (ez az upcycling). Ezeket a folyamatokat akadályozza, hogy a bennünket elárasztó termékek egyre silányabb minőségűek. Ha semmit nem tudsz vele kezdeni, akkor jöhet szóba textilgyűjtő konténer, amelyek hollétéről a városod önkormányzata adhat tájékoztatást.

Léteznek ruhagyűjtő kampányok is, amelyek már a jövő kezdetét jelentik, de ilyenkor mindig eszembe jut a következő adat: arra, hogy egy ruhából új ruha készüljön Európában, egyelőre mindössze 1% esély van. Ez a szám A textilhulladék kezelésének és újrahasznosításának stratégiai menetrendje című 2018-as szakmai dokumentumból, amely öt közép-európai országot vizsgált.

Ez persze nem azt jelenti, hogy nem történhet a hulladékgyűjtőbe került ruhával valami más. Európában évente körülbelül 6 millió tonna textilhulladékot dobunk ki, amelynek mindössze 25 százaléka kerül újrafeldolgozásra.

Az EU textilipara azonban még ennél is több hulladékot generál. A 16 millió tonna textilipari hulladék nagy részét – évi 9,35 millió tonnát -, hulladéklerakóba szállítják vagy elégetik. Elég csak a hulladékhierarchiára gondolnod, és máris tudod, hogy környezeti szempontból ez a két legkárosabb megoldás.

Pedig a textilgyárakból származó ipari hulladék általában jó minőségű és nagy mennyiségben reprodukálható anyag, amelyet tovább lehetne hasznosítani. Magyarországon is léteznek olyan alkotók, amelyek textilipari hulladékból alkotnak. Így születnek az AWARE by Printa vagy a Lazlo Fashion bizonyos modelljei.

Sajnos, a fogyasztás után maradó hulladékkal, azaz a szekrényünkből kikerülő darabokkal már nem ez a helyzet, ezeket sokkal bonyolultabb kezelni jelenleg. Arról nem is beszélve, mi lesz azokkal a ruhákkal, amelyeket maguk a márkák nem tudnak értékesíteni. Ezért lenne szükség nagyon komoly nemzetközi együttműködésekre, állami szintű döntésekre és összefogásra ahhoz, hogy a textilipari hulladék kérdését minél hatékonyabban tudják kezelni.

 

Mi a helyzet Magyarországon?

A magyar ruhaipar az 1990-es években szinte teljesen megszűnt, így komoly kutatómunkával jár, ha szeretnétek Magyarországon készült ruhát vásárolni. A kínai vagy a fast fashion viszont szinte minden sarkon megtalálható, de itthon jelentős a használt ruha vásárlás is.

Amennyire én látom, a magyar ruhavásárlási szokások bizonyos pontokon eltérnek az európai vagy nemzetközi statisztikák adataitól, de a tendenciát nem szabad figyelmen kívül hagyni. Az biztos, hogy Magyarországon is van egy réteg, amelyik egyre több új ruhát vásárol. Hartay Mihály, a Textrade Kft. kommunikációs vezetője rendszeresen tart előadást a témában. Magyarországon 60-80 ezer tonna ruhát dobunk ki, ezek 90%-a hulladéklerakóba kerül. Rendszeresen utazom német nyelvterületre, Németországba, Svájcba, Ausztriába, ahol azt tapasztaltam, hogy a hulladékgyűjtő szigeteken külön textilhulladékgyűjtő is van. Magyarországon a gyűjtőkonténerek száma viszont mintha folyamatosan csökkenne.

Kevesen tudják, hogy ennek ellenére 30-40 ezer tonna használt ruhát dolgoznak fel itthon – de ezek jelentős része külföldről érkezik. 60-70%-uk visszakerül újra a körforgásba, megpróbálják újra értékesíteni őket külföldön vagy Magyarországon. 15-20%-ukat hasznosítják géprongyként, kárpitos termékként, geotextilként, varratként, szűrőként, bélésként, párna töltetként, stb. 6-8% energetikai újrahasznosításra kerül, azaz elégetik. Mindössze 1% kerül lerakásra.

Ez persze nem azt jelenti, hogy nyugodtan hátradőlhetünk, hiszen ebben az esetben is a legfontosabb a megelőzés lenne. Ehhez viszont az kell, hogy olyan ruhákat vásároljunk, amelyek valóban jól állnak, megfelel a színük, az anyaguk, jó a szabásuk. A mennyiség helyett a minőségre és a kombinálhatóságra alapozzunk. A magabiztos vásárláshoz azonban információkra van szükségünk – és nemcsak a ruhákról, hanem tisztában kell lennünk azzal is, hogy ki az az ember, akit öltöztetünk. A tudatos ruhavásárlás kulcsa az önismeret.

Mengyán Eszter újságíró, szakterülete a fenntartható divat, tudatos öltözködés, amelyről blogot vezet. A szövegírás mellett jelenleg tudatos ruhatárépítéssel, szín- és stílustanácsadással is foglalkozik. Számára a környezettudatosság nem a végletekről és a lemondásról, hanem az adott élethelyzetre szabott legjobb alternatívákról szól.