Ha változtattál már valaha valamin, akkor biztosan tudod, hogy az elhatározás és a kitartás mellett nagyon fontos az is, hogy a környezetünk is támogasson minket a megvalósításban. Nincs ez másként akkor sem, ha az életmódunkat szeretnénk fenntarthatóbbá tenni, és arra törekszünk, hogy nagyobb szerep jusson a mindennapjainkban a hulladékcsökkentésnek, a környezettudatos megoldásoknak. Olyan döntések ezek, melyek túlmutatnak önmagunkon, hiszen nem csak a személyes jóllétünkre vannak pozitív hatással, de a közösségre is, amelyben élünk, sőt, a bolygónkra is. És mégis: sokan vannak, akiknek ezeket a változásokat “széllel szemben” kell keresztülvinniük.

“Amikor elkezdtem a témában olvasgatni, nagyon megörültem, mert rájöttem, hogy már egészen kis lépésekkel rengeteget lehet tenni azért, hogy kíméljük a környezetünket. Beszereztem egy szuper kulacsot, elővettem az összes itthon lévő vászontáskát a szekrény aljából, és lelkesen újságoltam a páromnak, mi mindenre készülök még a hulladékcsökkentés jegyében. Aztán jött a hideg zuhany: nemhogy a lelkesedésemben nem osztozott, de kifejezetten elutasító volt, és közölte, hogy szerinte ezek semmit sem számítanak, maximum önmegnyugtatásra jók. Most úgy állunk, hogy én kitartok, hangsúlyosan és látványosan szedem össze a bevásárláshoz a textilzsákokat, aztán jól összeveszünk, amikor mégis műanyag zacskóban hozza haza a gyümölcsöket. Egyszerűen nem hiszem el, hogy a legkisebb dologban sem hajlandó változtatni, és a tetejébe még hülyének is néz, amiért én igenis teszek valamit a Földért.”

Ezeket a mondatokat egy barátnőmtől hallottam körülbelül egy évvel ezelőtt. Talán nem is maradtak volna meg bennem ennyire a szavai, ha nem köszönnek vissza néhány nappal később egy blogbejegyzés alatti kommentszekcióban, ahol hasonló élményekről számolt be valaki más, ezúttal egy fiatal fiú. Majd egy újabb beszélgetésben – bár ott nem párkapcsolat volt a szövegkörnyezetben, hanem lakótársak nézték afféle “zöld ufónak” a mesélőt.

A környezettudatosság kapcsán azért lehet különös ezekkel a reakciókkal szembesülni, mert azt nehéz lenne vitatni, hogy aki a fenntarthatóbb életmód érdekében tesz lépéseket, helyesen cselekszik. A másik oldalon jellemzően nem is az szokott ellenérvként megjelenni, hogy rossz, amit csinálunk, hanem inkább az, hogy szerintük ez kevés, vagy úgysem ér el látványos eredményt, esetleg “jó-jó, szép ez, de már túl késő…”

Azt megélni, hogy lelkesen és jószándékkal telve belevágunk egy egyébként sem mindig könnyű változásba, és a környezetünk, szeretteink, barátaink részéről nemhogy támogatást nem kapunk, de elutasításba ütközünk, több szempontból is nagyon nehéz. Egyrészt azért, mert a változtatás folyamata így többszörös erőfeszítést kíván (különösen, ha bizonyítani szeretnénk), másrészt pedig azért, mert akár nap mint nap olyan konfliktusokba keveredhetünk, amelyek komolyan kikezdhetik a legstabilabb kapcsolatot is.

Adott egy helyzet, amiben senki nincs jól, viszont mindenki frusztrált, és tele van indulatokkal. Az, aki változtatni szeretne, azért dühös, mert úgy érzi, értelmetlen csatákat kell megvívnia; nem értik meg, holott az igazság egyértelműen az ő oldalán áll. A másik fél frusztrációja több okból is fakadhat. Lehet például, hogy őt is érinti a klímaszorongás problémája, ám rá inkább bénítólag hat, semmint serkentően: azok helyett a lépések helyett, amiket megtehet, egy küszöbön álló, elkerülhetetlen katasztrófát lát, ami túlnőtt már az egyéni döntéseken. Ilyenkor lehet úrrá az emberen a tanult tehetetlenség, amikor egyfajta apátiában csak annyit tudunk kérdezni: miért tennénk bármit, amikor úgysem számít semmit…

Az sem kizárt, hogy az illető magától a változástól tart. A kialakult rutinjaink, szokásaink nem csak a mindennapjainknak adnak keretet, de az identitásunknak is részei. Nem véletlen, hogy olyan nehéz őket átalakítani: sokan úgy érzik, önmaguk egy darabkáját veszítenék el, ha felhagynának egy jól bevált rutinjukkal. Ez akkor is visszatartó erő lehet, ha az adott szokás egyértelműen nem jó (gondoljunk csak például a dohányzásra).

De miért is fontos erről beszélni? Leginkább azért, mert ezekben a kiélezett, sokszor feloldhatatlannak tűnő helyzetekben az vihet minket előre, ha megpróbálunk a megértés irányából közelíteni a másik felé. A legtöbb vita ezekben a kapcsolatokban (legyen bár szó családi, baráti vagy párkapcsolatokról) aköré központosul, hogy megpróbáljuk meggyőzni egymást az igazunkról. Ha mi vagyunk az aktívan változtatni próbáló fél, egy bizonyos idő után valószínűleg bármely adott pillanatban fel tudnánk robbanni attól, hogy a másik annyira “fafejű”, hogy még azt sem érti, hogy jót teszünk, jót próbálunk tenni – és hogy még az sem győzi meg, hogy ez fontos számunkra, miközben elvileg számára meg mi vagyunk fontosak.

A másik fél elutasítása azonban valószínűleg nem arról árulkodik ezekben a helyzetekben, mennyire szeret minket. Az ő álláspontja, az ő szemszögéből nézve legalább annyira érvényesnek látszik, mint ahogy a miénk a saját perspektívánkból. Ezért az egyik legfontosabb lépés ahhoz, hogy közelebb hozzuk egymáshoz a kettőt az, ha megpróbáljuk közösen feltérképezni, milyen okok állnak az érzelmeink és a viselkedésünk mögött.

Ami igazán lényeges, hogy bármilyen régen és jól ismered is a másikat (mert a barátod, az anyukád vagy a szomszédod), ne vedd adottnak, hogy biztosan tudod, milyen mozgatórugók vannak a tiltakozása mögött. Próbálj meg nyitottan közelíteni, és valóban figyelni rá, többet megtudni arról, miért vélekedik úgy, ahogy.

Nemrégiben született egy tanulmány, melynek szerzői azt próbálták meg kideríteni, lehetséges-e az eltérő politikai nézetek által megtépázott családi kapcsolatokat kicsit békésebb mederbe terelni. Mivel a környezettudatosság és a hulladékcsökkentés legalább olyan erős indulatokat képesek kiváltani egy vita során, mint az, hogy jobbra, balra vagy középre szavaz-e valaki, a fenti kutatás ezekben a kérdésekben is tanulságos lehet. Az eredmények szerint érdemes arra törekednünk, hogy a kommunikációnk során minél több közös pontot találjunk, és olyan együttes (akár korábbi) élményeket, amiknek a felidézése a jelenben is hasznos útmutatóként szolgálhat.

Ebben sokat segíthet az alábbi öt lépés:

1.) Gondolj vissza a másik egy olyan cselekedetére, megjegyzésére, közösségi médiában megosztott posztjára, aminek őszintén örültél, és oszd meg vele, miért töltött el jó érzésekkel. Például: “Úgy szeretem, amikor fotót készítesz a biciklitúrák végén – annyi szép emléket idéznek fel a képek!” (Ez persze csak egy példa, bátran személyre szabhatod a dicséretet, és nyugodtan vonatkoztathatod olyan dolgokra is, amelyek nem, vagy nem olyan közvetlenül kapcsolódnak a fenntarthatósághoz. A lényeg az, hogy pozitív hangulatban indulhasson el köztetek a párbeszéd.)

2.) Próbáld meg megkeresni azt a területet, ami mindkettőtök számára fontos, és keretet adhat egy beszélgetéshez! Ha például mindketten szerettek főzni, kiindulhattok onnan, miért szeret a másik bizonyos alapanyagokat, mivel és hogyan dolgozik a legszívesebben. Így te is megoszthatod vele, hogyan játszanak szerepet számodra a főzésben a környezettudatos választások. A lényeg itt egy olyan közös nevező megtalálása, ami iránt mindketten érdeklődtök, és amivel szívesen töltitek az időtöket. A cél nem az, hogy letold a másikat, amiért igazi “superfood”-nak tartja és rendszeresen fogyasztja az avokádót. Helyette mondhatod például ezt: “Számomra is nagyon fontos a kiegyensúlyozott étkezés, örülök, hogy te is így érzel!”

3.) Kezdeményezz beszélgetést célirányosan arról, amivel kapcsolatban másképp gondolkodtok! Fontos, hogy nyíltan fogalmazz, például így: “Szeretném meghallgatni, hogyan érzel a hulladékmentességgel kapcsolatban, és szeretnék arról is beszélni, én mit gondolok. Ez nem arról szól, hogy meggyőzzük, hanem hogy jobban megértsük egymást, hiszen együtt élünk/egy pár/család vagyunk.”

4.) Add meg számára a lehetőséget, hogy nemet mondjon. Egy kérést, ami a jövőben segíthet megelőzni a súrlódásokat, még ebben az esetben is megfogalmazhatsz, például így: “Elfogadom, ha most nem szeretnél erről beszélgetni, de kérlek, ne gúnyold ki az erőfeszítéseimet, mert nagyon rosszulesik. Szeretnék neked rossz érzések nélkül mesélni arról, ami foglalkoztat, amit csinálok.”

5.) Ha a másik úgy dönt, szívesen beszélget veled, kezdd egy nyitott kérdéssel valami olyasmivel kapcsolatban, ami már korábban volt téma közöttetek. Például így: “Említetted, hogy szerinted nagyon fontos lenne magasabb szinten is szabályozni, mennyi műanyag csomagolás kerülhet forgalomba. Szívesen hallanék többet arról, szerinted hogyan működhetne ez jól.” Hallgasd végig a válaszát, és ha befejezte, kérd meg, hogy kérdezzen tőled ő is valamit.

Ne aggódj akkor sem, ha ezek a beszélgetések nem alakulnak ilyen “tankönyvi” módon, ha a másik elutasítóbb, vagy gyakran lerázza magáról a kérdéseidet. Vannak emberek, akik az átlagosnál kevésbé viselik jól azokat a helyzeteket, ahol azzal szembesülhetnek, hogy tévednek, vagy valamit rosszul csinálnak, esetleg tartanak a konfliktusoktól, a szóváltástól. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a viselkedésükben nem jelenhetnek meg apró változások, még akkor is, ha szemtől szemben nem ismerik be, hogy neked volt igazad.

Megélni azt, hogy számodra fontos valami, ami közel sem jelent annyit valakinek, aki ugyancsak fontos számodra – nagyon nehéz. Számos súrlódást hozhat magával, és hosszú távon is sok konfliktus lehetőségét rejti magában, ha másképp gondolkodunk a mindennapi életünket ennyire szervesen érintő kérdésekről. A kommunikációra azonban nem csak azért fontos ezekben az esetekben is törekedni, hogy mindenáron elérjük, hogy ugyanúgy lássuk a dolgokat. Hanem azért is, mert azt a stresszt, frusztrációt is jelentősen csökkenti, amit mi magunk élünk át ezekben a helyzetekben – ez pedig önmagában is könnyebbé teszi kicsit a helyzetet.