Az egyik legjobb dolog a nyárban, hogy a legtöbbünk számára ez az időszak, amikor akkor is közelebb kerülünk egy kicsit a természethez, ha erre egyébként viszonylag kevés lehetőségünk van. Több a szabadtéri program, csábítanak az árnyas erdei sétautak, a vízparti napsütés, a felfedezésre váró virágos rétek – és sokunk szívébe beköltözik a felismerés: itt vagyunk igazán otthon.

Ezt persze nem csak az évnek ebben a három hónapjában érezhetjük, hanem minden alkalommal, amikor a természetben töltünk időt. És ez nem is véletlen, hiszen nem volt még olyan régen, hogy a természet a legrohanósabb hétköznapokban sem valamiféle absztrakt fogalmat jelentett számunkra, hanem a valóságos otthont, sőt, még annál is többet: az életünket.

Élő kötelék

Egy ilyen kapcsolat ereje pedig nem múlik el nyomtalanul, még akkor sem, ha jó ideje már, hogy egyre távolabb kerülünk tőle. A becslések szerint néhány évtizeden belül az emberiség 70%-a városi, épített környezetben él majd, és tapasztalja meg az egyre nagyobb számban előforduló, a (nagy)városi életmódra visszavezethető kellemetlen, szorongásos és hangulati tüneteket. Azokat a tüneteket, amelyeknek a gyökere tulajdonképpen annak a köteléknek a meglazulása, amely összefűz minket a természettel.

Talán soha nem volt még olyan fontos, mint most, napjainkban, hogy utat, módot találjunk ennek a kapcsolatnak a megerősítésére. Az urbanizáció előretörésének néhány száz éve ugyanis nem törölte el azoknak az évezredeknek a sejtjeinkben hordozott emlékét, amikor még tudtuk, nincs olyan éles határvonal a természet és a mi jóllétünk között, mint ahogy gondolnánk.

Mondd, jól vagyunk?

Hallottál már a klímaszorongás, vagy ahogy még gyakran említik, ökoszorongás fogalmáról? Ha igen (esetleg te magad is megtapasztaltad már), akkor biztosan tudod, hogy az utóbbi néhány évtized egyik leggyakrabban előforduló szorongásformájáról van szó. Egyre többen és többen éljük át a tüneteit, amik az aggodalomtól, a tehetetlenség érzésétől kezdve egészen a súlyos, mindennapi tevékenységeket megnehezítő szorongásig terjedhetnek. Ezeknek a nehéz érzéseknek a találkozási pontja pedig nem más, mint a klímakatasztrófától, a természet pusztulásától való félelem.

Az ökopszichológia (az a tudományterület, amely az élő rendszerekkel való kapcsolatunk pszichés tényezőit vizsgálja) egyik alaphipotézise szerint az, hogy mi, emberek hogyan érezzük magunkat szorosan összefügg a természet jóllétével. Az ember és a természet ugyanis nem két, különálló rendszer: azt, ha a természet nincs jól, mi, emberek, szó szerint a saját bőrünkön érezzük – nem csak a klíma változása, de az egyre inkább elhatalmasodó szorongás által is. És jelen pillanatban bizony az az igazság, hogy egyikünk sincs jól.

Újrakapcsolódás

Az egyik legfontosabb felismerés, amire szükségünk van ahhoz, hogy újra jól legyünk az, hogy elfogadjuk, a működésünk rendszerbe ágyazott, és törekednünk kell arra, hogy a természettel való kapcsolatunk mindkét irányban gyógyítóan hathasson. De mit is jelent ez pontosan?

A természet emberre gyakorolt jótékony hatásait szakcikkek és kutatások egész garmadája igazolta és ajánlja. Egy különösen nagyszabású, húszezer fő bevonásával készült vizsgálat szerint például már heti két, a természetben töltött óra mérhetően pozitív hatással van az egészségünkre és a mentális jóllétünkre. A természetben töltött időt világszerte előszeretettel alkalmazzák számos betegség kiegészítő terápiájaként orvosok és lelki egészséggel foglalkozó szakemberek is.

A cél azonban az lenne, hogy ne álljunk meg itt; hogy ne csupán felismerjük a természet gyógyító erejét, de afelé is lépéseket tegyünk, hogy az ember is hasonlóan pozitív szereplő legyen a természettel való kapcsolatában, mint ahogyan az fordítva is igaz.

Második szint

Ne ijedj meg: ez a cél egyáltalán nem olyan távoli és elérhetetlen, mint ahogy első olvasásra tűnik. Sőt, a hozzá vezető út is kifejezetten kellemes.

Az ökopszichológus Linda Buzzell szerint a fenti elképzelés megvalósítása felé úgy indulhatunk el, ha figyelmet fordítunk arra, pontosan hogyan is vagyunk jelen a természetben, miközben annak gyógyító hatásait élvezzük. Nagyon leegyszerűsítve például jó első lépés lehet ez: amikor a szép nyári időt és a hétvégét kihasználva berontunk az erdőbe, hogy jól “kitúrázzuk” magunkat, mielőtt visszarohanunk a városba, álljunk meg egy pillanatra, és figyeljük meg a természetes környezetet, amelybe belépünk, és aminek a részei leszünk (és vagyunk). Ha úgy érezzük, mondhatunk is magunkban néhány szót, megfogalmazhatjuk, hogy hálásnak érezzük magunkat mindazért, amit a természetben töltött idő során kaphatunk.

A lényeg, hogy a természettel való kapcsolódásunknak ha lehet, minél több lépését hassa át a kölcsönösségnek, az egységnek ez a tudata, és ez a szemlélet jelenjen meg a cselekedeteinkben is. Buzzell ezt nevezi az ökoterápia második szintjének: az első szinttel szemben, amely csak az ember egészségének javítására fókuszál, a második szint ugyanezt valósítja meg, csak éppen a természettel való újrakapcsolódáson keresztül, amire mindkettőnknek olyan nagy szüksége van.

Csak MI van

Ahogy Szabó Magda egyszer nagyon szépen megfogalmazta: “A világ olyan gyönyörű, hogy egyre nagyobb felelősség embernek lenni”. Ezt a “gyönyörűséget” élhetjük át lépten-nyomon, amikor kapcsolatba kerülünk a természettel, és ennek a felelősségnek a vállalásában segíthet az, ha tudatosan szorosabbra fűzzük ezt a létfontosságú köteléket.

Idézd fel magadban ezt a szemléletet minél többször, hiszen nem csak erdőjárás közben lehetünk kapcsolatban a természettel: általa a kertészkedés, az állatokkal való viszonyunk, az életmódunk, mind-mind más megvilágításba kerülhetnek. Ez a hozzáállás utat nyithat azok felé a változások felé, amik elősegítik, hogy az “egyenlet” végre a mi oldalunkon is pozitívba forduljon: hogy biztosan ne felejtsük el, hogy bármit is teszünk a természetért, azt valójában önmagunkért is tesszük.