2019 októberében a The Guardian oldalán megjelent egy cikk, „Miért utálják az emberek a vegánokat?” címmel. A hosszú, részletes írásban a szerző, George Reynolds aprólékos gonddal járja körül, miben gyökerezhetnek a vegánokat övező előítéletek és ellenérzések – amikből bizony nem kevés van.

Erőszakosak, idegesítőek, önelégültek… A vegán életmódot folytatók bűnlajstromán előkelő helyet foglal el ez a három tulajdonság, ám a lista az „ellentábor” szerint még hosszasan bővíthető lenne. Reynolds azonban az írása végén érdekes kérdést vet fel: lehet, hogy az ok, ami miatt talán a legtöbben utálják a vegánokat az, hogy valójában igazuk van? Hiszen tény, hogy (ahogy sok minden másból) az állati eredetű termékekből is túl sokat fogyasztunk, amivel sem az egészségünknek, sem az állatoknak, sem a bolygónak nem teszünk jót. Tudjuk, olvasunk, hallunk róla, és mégis: dühbe gurulunk, ha valaki akár csak közvetve is felhívja erre a figyelmünket.

Luxus

Reynolds cikkét olvasva végig azon tűnődtem, hogy tulajdonképpen az írás szinte minden mondata betű szerint igaz lenne akkor is, ha a „vegán” szót „hulladékmentességre/hulladékcsökkentésre törekvőkre” cserélnénk. Vagy igazából bármilyen, (környezet)tudatosabb döntéseket igénylő életmódot folytatókra.

Indulatokból, keserű, cinikus megjegyzésekből ugyanis ezen a fronton sincs hiány. Sokan vannak, akik a hulladékcsökkentésre ma is afféle luxusként gondolnak, amihez rengeteg pénzre és szabadidőre van szükség, amit csak kevesen engedhetnek meg maguknak. És még ha igyekszünk is megcáfolni ezeket a hiedelmeket, sokszor csak annyi a válasz: „Persze, könnyű annak, aki megteheti…” Esetleg ennek variációi: „Irigylem a problémáidat.” „Bárcsak annyi időm lenne, hogy ilyenekkel tudjak foglalkozni…”

Akár kezdő, akár már „feketeöves” hulladékcsökkentők vagyunk, a hasonló megjegyzések – ezt saját tapasztalatból is tudom – nagyon rosszul tudnak esni. Az életmódunk alakítása, a változás és a változtatás önmagában sem könnyű munka. A támogató környezet az egyik legfontosabb olyan bázis (lehetne), ami segít minket ebben a folyamatban. De mi lehet az oka, hogy ennyire magunkra tudunk bőszíteni másokat azzal, ha tudatosabb döntéseket szeretnénk hozni?

Az indulatos, gonoszkodó megjegyzések hátterében gyakran az alábbiak állnak:

1.) Tévhit-hegyek

Az ember életének egyik legfontosabb feladata, hogy tudást szerezzen a körülötte lévő világról, és kialakítson egyfajta értékrendet, hiedelemrendszert. Ez nem egyszerű, így, ha egyszer sikerül, foggal-körömmel vagyunk képesek ragaszkodni ahhoz, amit tudunk, vagy legalábbis tudni vélünk a világról. A hiedelmeink megváltoztatása komoly önismereti munkával jár, ezért nem is csoda, ha igyekszünk azokat minél stabilabb formában fenntartani.

Ha valaki úgy gondolja, a hulladékmentes életmód azon kevesek kiváltsága, akik „megtehetik”, hogy ezzel foglalkozzanak, nem könnyű meggyőzni arról, hogy egy kis odafigyelés is számít, és mindenki tehet a saját keretein belül azért, hogy csökkentse az általa termelt hulladék mennyiségét. Sőt, nagyobb súllyal esnek latba nála azok az információk, amelyek az ő vélekedését támaszthatják alá „Jó annak, akinek van annyi pénze, hogy ezeket megengedhesse magának!” – mondják, figyelmen kívül hagyva, hogy a hulladékcsökkentés távolról sem az összes létező zero waste kellék felhalmozásáról szól.

2.) Változásundor

A változás az életünk természetes része, és sokszor anélkül is végbemegy, hogy észrevennénk. Sokan azonban nehezen viselik, ha rá kell szánniuk magukat a döntéseik átformálására. Ennek az az oka, hogy a jól bevált szokásaink (akár jók, akár rosszak) idővel az identitásunk részévé válnak. Ha változtatnunk kell rajtuk, az önmagunkkal kapcsolatos megélésünk is óhatatlanul átalakul majd.

Persze, ha arról van szó, hogy környezettudatos(abb) döntéseket hozzunk, a változás jó irányba történik, és nemcsak rövid, de hosszú távon is pozitív hatással lesz az önmagunkhoz való viszonyulásunkra. Ám ez sajnos nem változtat azon, hogy ez egy költséges változás – nem az anyagiak terén, hanem a ráfordítandó energia tekintetében.

3.) Kontroll nélkül

Örök igazság, hogy nem vagyunk egyformák. Vannak, akiket az egyre halmozódó lom- és szeméthegyekről szóló hírek cselekvésre, a szokásaik megváltoztatására ösztönöznek. Szép számmal akadnak azonban olyanok is, akikben ezek inkább a szorongást és a tehetetlenség érzését erősítik. Ők úgy érezhetik, hiábavaló lenne belefogniuk a változásba, hiszen a probléma nagyobb náluk. A saját döntéseik feletti kontrollt – ami szintén az identitásunk fontos része – ebben a perspektívában kevésnek, feleslegesnek élhetik meg.

4.) Kognitív disszonancia

Amikor Reynolds a The Guardian hasábjain megjelent cikkében arra utalt, hogy a vegánoknak talán az a legnagyobb bűne, hogy igazuk van, azt a jelenséget foglalta össze, amit kognitív disszonanciának nevezünk. A kognitív disszonancia akkor keletkezik, amikor a viselkedésünk nincs összhangban azzal, amit tudunk. Ha a rendelkezésemre áll egy komoly mennyiségű információ azzal kapcsolatban, mennyire káros a túlzásba vitt húsfogyasztás, vagy éppen a nagyüzemi állattartás, de továbbra is a megszokott módon étkezem és vásárolok, egy állandó, igen kellemetlen érzés kísér(t) majd, ami jelzi, hogy valami nincs rendben – a kognitív disszonancia.

Ha a viselkedésemen nem tudok, vagy nem akarok változtatni, ezt a kellemetlen érzést csak úgy szüntethetem meg, ha azokat a hiedelmeimet támasztom alá, amik segítenek azt fenntartani. A legegyszerűbb a más nézetet képviselő információforrások, szakértők, emberek leértékelése, hiszen ha nincs igazuk, nem kell rosszul éreznem magam a sokadik hamburger – vagy, a hulladékcsökkentésnél maradva, mondjuk egy Kinder-tojás megvásárlása miatt.

Legalább annyira róla szól

Mi a közös ebben a négy pontban? Elsősorban az, hogy mindegyik nyomán hatalmas mennyiségű frusztráció keletkezhet bennünk, amit időnként bizony a környezetünkben lévőkre zúdítunk. A leggyakrabban közülük is azokra, akiknek az életmódja, a döntései és a viselkedése a frusztrációnk okaira emlékeztet bennünket.

Ha gyakran találkozol szurkálódó, lekicsinylő vagy kifejezetten indulatos megjegyzésekkel, fontos, hogy tudd, hogy ezek valószínűleg nem neked, a te személyednek szólnak. A legtöbbször sokkal inkább árulkodnak annak az embernek a kezeletlen érzéseiről, aki mondja őket. Ha tudatosítod magadban ezt a határvonalat, az sokat segít, hogy a helyén kezeld, ha hasonló reakciókkal találkozol az életmódodat illetően.

Győzködjem vagy ne?

A nagy kérdés ezek után már csak az, mit tegyünk, ha „éles helyzetben” szembesülünk valakivel, aki a miénktől eltérő nézeteket vall, és ennek hangot is ad. A kommunikáció, azon belül is az építő jellegű vita ugyanis nagyon fontos, hiszen – ha nem torkollik parttalan sértegetésbe – mindkét fél fejlődhet általa.

Ha azt mérlegeled, vitába szállj-e valakivel, akinek a szavaiból dühöt, elfojtott, de kitörni készülő frusztrációt érzékelsz, első lépésként mindig próbálj meg először magadra figyelni egy kis ideig. Pontosabban arra, hogy érzed magad, milyen állapotban vagy éppen.

Felteheted magadnak például ezeket a kérdéseket:

• Alkalmas a hely, az időpont arra, hogy most mindezt megvitassuk?
• Ha belépek ebbe a beszélgetésbe, el tudom majd különíteni a másik mondandójából mindazt, ami ellenségesen hangzik, de nagy valószínűséggel valójában nem az én személyemnek szól?
• Tudok-e most elfogadóan viszonyulni ahhoz, hogy ő másként látja mindazt, ami számomra egyértelmű, és fontos?
• Tiszta-e számomra a mondanivaló, üzenet, amit most fontosnak tartok közölni, vagy az indulataim vezetnek ebben a vitában?
• Le tudom-e zárni a beszélgetést, ha számomra kellemetlenné, sértővé válik?

Ha bármelyikre inkább nemmel válaszolnál, nyugodtan jelezd a másiknak, hogy most nem szeretnél beszélgetni, és sétálj el (virtuálisan, vagy akár fizikailag is). Ez nem jelenti azt, hogy „megtagadod” a számodra fontos értékeket, egyszerűen csak megkíméled magadat és a másikat is egy éles hangú, de valószínűleg sehová nem vezető vitától. Ha így teszel, azzal valójában mindkettőtök számára nyitva hagyod a lehetőséget fontos, és valóban jelentéssel bíró beszélgetésekre – csak talán egy másik alkalommal.