Mondd, mikor beszélgettél utoljára egy igazán jót valakivel? Nagyon szeretem feltenni ezt a kérdést. A legtöbb embernek felderül az arca, miközben felidéz egy izgalmas eszmecserét egy baráttal, családtaggal, kollégával vagy ismerőssel; mosolyog, és lelkesen meséli az élményeit. Ám van egy másik kérdés, ami legalább ugyanilyen érdekes, csak másként: mikor beszélgettél utoljára egy igazán jót valakivel, akivel teljesen másképp gondolkodtok?

Ez bizony már keményebb dió. Nem csak nehezebb olyan igazán jó emlékeket őrizni egy ilyen beszélgetésről, de valószínűleg alkalmunk is kevesebb adódik arra, hogy konstruktív vitát folytassunk valakivel, akivel kevés dologban értünk egyet. Pedig – bár különösen hangzik, de – ez is legalább ugyanolyan fontos lenne, mint azok az igazi nagy beszélgetések, amikre mosolyogva gondolunk vissza.

Buborékba zárva

Az utóbbi években azonban egyre ritkábban adódik alkalmunk arra, hogy olyanokkal folytassunk valódi, érdemi beszélgetést, akik más értékrendet vallanak, mint mi. Ennek az egyik oka egyszerűen az, hogy valószínűleg nem is keresünk rá alkalmat, hiszen nem szeretjük csinálni. Mi, emberek, elsősorban olyanokkal szeretünk beszélgetni, akik hasonlóan gondolkodnak, mint mi; szeretjük, ha megerősítenek minket abban, hogy a nézeteink helytállóak és érvényesek. Ettől nem leszünk gyenge, pláne nem rossz emberek – egyszerűen csak emberek, akiknek az életében fontos szerepet játszik a társainktól kapott megerősítés és elfogadás.

A másik oka annak, hogy egyre kevesebb lehetőségünk van a véleménycserére az, hogy alig maradt tér, ahol ezt megtehetnénk. Láttad a The Social Dilemma című dokumentumfilmet? Bár a film a megjelenésekor kapott hideget-meleget, vitathatatlanul rávilágított egy nagyon fontos dologra a mindennapjainkkal kapcsolatban. Arra, hogy az online térben, a közösségi médiában, ahol az időnk egyre nagyobb százalékát töltjük, óhatatlanul kialakul körülöttünk egy olyan buborék, amelyben minden és mindenki azt igazolja vissza: az a helyes, ahogy mi gondolkodunk, a másik oldal pedig téved.

Ahogy Rashida Richardson, az NYU School of Law professzora fogalmazott a filmben a közösségi média működésével kapcsolatban: „Gyakorlatilag nincs többé lehetőséged megfontolni, vagy egyáltalán megismerni azokat a tényeket, amelyek nincsenek összhangban azzal a világnézettel, amit kialakítottál.”

Hát ez hülye

A buborékunk fényében aztán könnyű úgy gondolkodni, hogy a másik fél, aki nem tudja, nem látja mindazt, ami számunkra egyértelmű, egyszerűen hülye. Vegyük például a klímaváltozás, vagy a környezettudatos életmód kérdéseit: sokszor megfeledkezünk arról, mennyi, egymásnak akár teljesen ellentmondó állítással találkozhatunk ezekben a témákban az online térben. Így pedig nehéz valódi beszélgetést folytatni, hiszen más és más információkkal találkozunk – és ennek meg is van a következménye. Elég csak megnézni a kommentszekciók parázs vitáit a témában: érvek ütköztetése helyett a legtöbbször sértegetést, indulatokat, és bizony rejtést, tiltást, törlést látunk – mert ha már meggyőzni nem tudjuk egymást, legalább békesség legyen.

Miért fontos mégis, hogy valahogy újra megtanuljunk lényeges kérdésekről beszélgetni azokkal is, akikkel nem értünk egyet? Azért, mert bár az online jelenlétünk óriási hatással van arra, ahogy a való életben működünk, ott korántsem gombnyomásra mennek a dolgok.

Előbb-utóbb elérkezünk egy pillanathoz, amikor olyasvalakivel kell beszélgetnünk, akivel szemben a „tiltás-törlés” nem opció; és akár a kapcsolat jövője is múlhat azon, képesek leszünk-e közelíteni egymáshoz az álláspontjainkat. A környezettudatos életmód tipikusan ilyen találkozási pont: a vele kapcsolatos döntéseink az életünk olyan sok területére kihatnak, hogy óhatatlanul befolyásolni kezdik a kapcsolataink alakulását is. Ezért idővel muszáj beszélnünk az esetleges nézeteltérésekről is – és nem mindegy, hogyan tesszük ezt.

Meggyőzni, nem legyőzni

Ezekben a beszélgetésekben az lehet a segítségünkre, ha asszertív, meggyőző módon tudunk kommunikálni. Tudom, tudom: a meggyőzésről a legtöbbünknek már leginkább az jut eszébe, hogy valaki megpróbál lenyomni, manipulálni minket, fölénk kerekedni (esetleg reklámozni vagy eladni valamit). A mindennapi beszélgetéseinkben azonban a meggyőzés nem a legyőzéssel egyenlő, és egyáltalán nem arról kell szólnia, hogy egy végeláthatatlan szóözönnel végül megadásra bírjuk a vitapartnerünket.

Ha szeretnénk meggyőzni valakit valamiről, ami számunkra fontos, első lépésként a legjobb, ha nem arra koncentrálunk, mit és hogyan mondunk majd, hanem egyszerűen: hallgatunk. Méghozzá nem is akárhogy, hanem figyelmesen.

A figyelmes hallgatás a legfontosabb összetevője azoknak az igazi jó kis beszélgetéseknek, amelyekre tényleg szívesen gondolunk vissza. Ez a záloga annak, hogy valóban megérthessük a másikat. Egy mély beszélgetésnek ugyanis nem vághatunk neki úgy, hogy magunkban előre eldöntjük, hogy neki biztosan nincs, és nem is lehet igaza. Nem szabad elfelejtenünk, hogy még ha ismerjük is azt, akivel beszélgetünk, nem tudunk róla mindent. Nem tudjuk, mi a teljes története, milyen hatások érték, milyen információk hatására gondolja azt, amit.

Ha szeretnél figyelmesen hallgatni valakit, az alábbiakra érdemes figyelned:

• Fejezd ki már a testbeszédeddel is, hogy érdekel, amit mond: fordulj felé, a testtartásod legyen nyitott, és tarts szemkontaktust!
• Bólints vagy hümmögj nyugodtan, ha egyetértesz, ám ha nem, ne vágj a szavába: a kérdésekkel várj addig, amíg befejezi a mondandóját.
• Ha befejezte a gondolatot, foglald össze néhány szóban, amit hallottál. Ne tegyél hozzá értékítéletet („Szerintem nagyot tévedsz!”), inkább csak tükrözd vissza mindazt, amit elmondott, hogy ő is érezze, figyeltél rá és megértetted őt.
• És most jön a sokak számára legnehezebb rész: amennyire csak tudsz, maradj nyitott arra, hogy a gondolatai hatására akár változtass is a véleményeden! Ez a figyelmes hallgatás igazi kulcsa, és ha belegondolunk, ez nem is véletlen: hiszen hogyan is várhatnánk el valakitől, hogy hagyja, hogy meggyőzzük az igazunkról, ha mi nem vagyunk nyitottak ugyanerre?

De mégis mit mondjak?

Amikor olyasvalakivel készülünk beszélgetni, aki másként gondolkodik, mint mi, ám szeretnénk meggyőzni valamiről, a legnagyobb szorongást amiatt élhetjük meg, vajon megtaláljuk-e majd a megfelelő szavakat. Nem lesz-e túl sok, amit mondunk, vagy éppen túl kevés; és legfőképp: ugye nem fogunk menthetetlenül összeveszni?

Első ránézésre kicsit paradox módon, de éppen a figyelmes hallgatás az, ami a mondanivalónk megfogalmazásában a legnagyobb segítség lehet. Minél többet tudunk meg ugyanis arról, hogyan gondolkodik a másik fél, annál valószínűbb, hogy találunk olyan közös pontot, amihez mi magunk is tudunk kapcsolódni; amivel kapcsolatban hasonló élményeink, gondolataink vannak. Ezek a közös pontok adhatják meg az alapját annak, amit el szeretnénk mondani a beszélgetés során.

Ha a „mit?” kérdésre már megtaláltad a választ, a „hogyan?”-nal kapcsolatban a következő szempontok segíthetnek:

1.) Fogalmazz egyes szám első személyben!

A legnagyobb hatása annak van, ha a saját élményeidről, tapasztalataidról mesélsz. Ha mindezt „én” formában teszed, még személyesebbé válik az üzeneted. Figyeld csak a különbséget: „Észrevettem, milyen jó hatással van a klímaszorongásomra, ha a mindennapokba egyszerűen beépíthető környezettudatos lépésekről olvasok.” Általánosabb formában ez így hangozhatna: „Kevésbé szenvedünk a klímaszorongástól, ha környezettudatosabbá válunk a mindennapokban is.” Ugye, érzed a különbséget?

2.) Légy konkrét!

Minél sallangmentesebben beszélsz, annál kellemesebb élmény lesz a beszélgetés mindkettőtöknek. Nincs szükség nagy retorikai fordulatokra: az egyszerű, világosan megfogalmazott mondanivaló segít. Beszélj nyugodtan az érzéseidről is – az őszinteségnek hatalmas ereje van ezekben a helyzetekben.

3.) Figyelj most is a testbeszédedre!

Ha nem is tudatosan, de nagy lehet a kísértés, hogy egy vita során legalább a testbeszédünkkel érzékeltessük, mennyire nem szívesen vagyunk jelen ebben a stresszes helyzetben. Ilyenkor szoktunk karba tett kézzel, a másiktól félig vagy egészen elfordulva ülni vagy állni, szinte kimenekülni ebből a szorongató szituációból… Természetesen nem kell görcsös vigyázzállásba dermedned, de időről időre érdemes ráirányítanod a figyelmedet a beszélgetés során, hogy összhangban vannak-e a szavaid a testtartásoddal.

Mit csináljak, ő egyszerűen hajthatatlan!

Az asszertív, azaz önérvényesítő kommunikáció lényege, hogy nyíltan képviseljük az érdekeinket és a véleményünket, de ne váljunk erőszakossá, amikor megpróbálunk meggyőzni valakit. Ha mindannyian így kommunikálnánk, valószínűleg szebb és békésebb hely lenne a világ – ám biztosan nem véletlen, hogy ha az asszertivitásról hallunk, szinte mindig az jut eszünkbe: hogy ezt pont az nem olvassa, akinek a legjobban kellene!

Ha a környezettudatos életmód mellett döntünk, nagy az esélye annak, hogy a kapcsolatainkban a pozitív megerősítések mellett elutasítással, indulatokkal, vagy lekezeléssel találkozunk. A meggyőzésre tett erőfeszítések pedig sajnos akkor sem mindig hatékonyak, ha betű szerint megfogadjuk az összes kommunikációs tippet, amiről valaha hallottunk.

Bár az asszertív kommunikációra nem mindig érkezik hasonlóan asszertív válasz, ez nem jelenti azt, hogy fel kell hagynunk a használatával. Az önérvényesítés ugyanis nem csak a másikról szól, hanem rólunk is. Arról, hogy jogunkban áll megválasztani, hogyan reagálunk az ő esetleges elutasító viselkedésére. Lehet, hogy úgy érezzük, kárba veszett idő, amit a meggyőzésére próbáltunk fordítani. A nehéz érzések egy vitát követően teljesen természetesek: nyugodtan hagyhatunk magunknak időt arra, hogy kezeljük őket.

A legfontosabb, hogy ha ismét beszélgetést kezdeményezünk majd, ne feledkezzünk meg nyitottságról, a másik felé irányuló figyelem és megértés kifejezéséről – akkor is, ha ez nem könnyű. Emlékezz mindig arra: valahogyan te is elindultál egyszer ezen az úton. Nem mindannyian ugyanúgy, ugyanakkor válunk nyitottá az irányába, de a változásra mindig van esély.